A rossz érzéseink egy része a saját életünkben átélt fájdalomból és sebekből származik, de olyanok is akadnak, melyeket az őseink adtak tovább nekünk. Gondoljunk csak a magból kikelő kukoricacsőre. A növény minden kukoricaszemében, minden levelében ott van a kezdeti mag. Minden sejtjében benne van. Ahogy a kukoricanövény a mag folytatódása, mi is a szüleink folytatásai vagyunk.
Egy ötéves kori fényképünk láttán feltehetjük magunknak a kérdést: „Ugyanaz vagyok, mint az a gyerek?” A válasz sem igen, sem nem. A formánk, az érzéseink, a tudati tényezőink, az észleleteink és a tudatunk meglehetősen mások, mint amilyenek gyermekkorunkban voltak. Világos, hogy nem ugyanaz az ember vagyunk. De éppúgy tévedés lenne azt állítanunk, hogy teljesen mások vagyunk, Kölcsönös létezésben vagyunk azzal kisgyermekkel.
Mielött anyám megszűlt engem, volt egy vetélése. A meg nem érkezett gyermek a testvérem volt, vagy én voltam? Nem vagyunk ugyanolyanok, de teljesen mások sem. A lábamat az őseimtől kaptam. Amikor járok, a saját lábamat használom, de az én lábam az ő lábuk is. A kezemben felfedezem anyám kezét. A karomban megpillantom apám karját. A szüleim folyatódása vagyok.
Thich Nhat Hanh: Sár nélkül nincsen lótusz (Ursus Libris, 2023. Fordította: Máriás Petra.)