Ha nem tiszteljük önmagunkat, nehéz másokat vagy a Földet szeretnünk és tisztelnünk. Ha megragadunk annál az elképzelésnél, hogy ez a test, ez az elme mi vagyunk, akkor alábecsüljük az értékünket. Amikor viszont sikerül megszabadulnunk az én gondolatától, a testünket és elménket pedig az őseink folytatásaként látjuk, akkor nagyobb tisztelettel fogunk bánni velük.
Talán úgy érezzük, hogy nem érdemlünk szeretetet. Szeretetre azonban mindenkinek, még Buddhának is szüksége van. Enélkül nem élhetünk. Nem bánhatunk megkülönböztetően önmagunkkal; szükségünk van a szeretetre, megérdemeljük, mindenki megérdemli. A bennünk élő őseinknek is szükségük van rá. Miért fosztanánk meg őket tőle? Minden sejtünkben ott élnek. Talán az életük során nem kaptak elég szeretetet. Most azonban lehetőségünk nyílik rá, hogy szeretetet adjunk nekik azáltal, hogy önmagunkkal szeretettel és gondoskodóan bánunk.
Mi is az élet csodái vagyunk, még akkor is, ha másképp gondoljuk – megvetjük magunkat, csak a saját szenvedésünket látjuk. A juharfa is a csoda megtestesülése, és az a narancs is, amit éppen meghámozni készülünk. Mi is, akik éppen meghámozzuk és megízleljük a narancsot, a csoda részei vagyunk. A haragunk, a félelmünk és a komplexusaink viszont megakadályozzák, hogy meglássuk ezt. Épp olyan csodálatosak vagyunk, mint a napsütés és a kék ég.
Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)