Vihar

Mi teszi a természet hangját olyan lenyűgözővé? A hold és az erdő hívása ellenállhatatlan volt. Az esős évszak viharai szintén megszólítottak. A vihar már kisgyerekként elvarázsolt. A mennydörgés, az alacsonyra süllyedt fekete felhők, a falunk cseréptetőin koppanó első, súlyos esőcsöppek. A zsalugátereket csapkodó széllökések. Amint megláttam és meghallottam e jeleket egy másik világba kerültem. Mindez egy fönséges szimfónia nyitánya volt. Amint olyan hangerővel dörrent az ég, amelytől úgy tűnt beomlik a föld: az eső vízesésként zúdult alá. Hogy maradhattam volna nyugton ilyen pillanatokban? Az ablakhoz rohantam, elrántottam a függönyt és arcomat az üveghez tapasztottam. A bételpálmafák hajladoztak, a föld és az ég morgott és nyüszített. A világmindenség görcsbe rándult. Hatalmas levelek dühödten csapkodták az ablakot. Az eső ömlött és bugyogva rohant az árokba. A madarak a széllel birkóztak, amely az eső ezüst függönyét rángatta. A vihar szimfóniája közben a világmindenség szívéből jövő hívó szót hallottam. Magam akartam pálmafává válni vagy faágként hajladozni a szélben. Madárként szárnyam erejét szerettem volna kipróbálni a széllel szemben. A szabadba akartam rohanni, hogy kiabáljak, táncoljak, forogjak, nevessek és sírjak az esőben. Ám nem mertem megtenni. Attól tartottam, hogy anyám összeszid. Ehelyett teljes erőmből énekeltem. Bármilyen hangosan énekeltem, hangomat képtelenség volt meghallani az üvöltő és dühöngő viharban. Ahogy énekeltem, szemem továbbra is az ablakon túl játszódó drámára szegeztem. Lelkemet magába olvasztotta a fönséges vihar. Eggyé váltam a vihar hatalmas erejű zenéjével, s csodálatosan éreztem magam! Egyik dalt követte a másik. Mikor a vihar végül elcsöndesedett—úgy tűnt, mindig váratlanul—abbahagytam az éneklést. Testem felhevültségsége elnyugodott, ám éreztem: pár könnycsepp még billeg a szempillámon.

Ma is válaszolok a világmindenség hívó szavára, bár másként. A szólítás ugyan olyan tiszta és lenyűgöző, mint sok évvel ezelőtt. Amikor meghallom, megállok és egész testemmel, létezésem összes atomjával, minden véredényemmel, mirigyemmel, idegszálammal áhitattal és szenvedéllyel hallgatom. Képzelj el valakit, akinek anyja tíz éve halott. Váratlanul azt hallja, hogy őt szólítja. Így érzek, amikor az ég és a föld hívó szavát hallom.

Thich Nhat Hanh (1999). Fragrant Palm Leaves – Journals 1962–1966. Riverhead Books, New York. 29–31

r_image021.jpg

A weboldalon cookie-kat használunk a jobb működés érdekében