Ha gyerekként bántottak bennünket, szinte minden, amit látunk vagy hallunk, visszarepíthet bennünket a fájdalmas képekhez. A múlt képeivel való folyamatos kapcsolat félelmet, haragot és kétségbeesést szülhet. Ezt „nem megfelelő figyelemnek” nevezzük (ayoniso manaskara), mivel elvon bennünket a jelen pillanattól, és visszarepít a régi szenvedéshez. Nagyon fontos, hogy amikor a figyelmünk ezekre a képekre irányul, legyen eszközünk a felmerülő bánat, félelem és szenvedés kezelésére.
A harang hangja emlékeztetőül szolgál, hogy hagyjuk abba a gondolkodást és a beszédet, és térjünk vissza a be- és kilégzésünkhöz. A harangszó segít eltávolodnunk a szenvedés képétől, és emlékeztet, hogy élvezzük a mély belégzést, miközben mosolyogva elcsendesítjük a testünket és az elménket. Amikor felmerül a szenvedés, a gyakorlásunk abban áll, hogy belélegzünk, kilélegzünk, és ezt mondjuk: „Belélegzek, és tudom, hogy szenvedés van bennem.” A tudati tényező felismerése és átölelése a gyakorlásunk.
Ha mindez jól megy, tovább is juthatunk. Az éber figyelemmel és az összpontosítással visszatérhetünk a képhez, és megtudhatjuk, mi váltotta ki a felbukkanását: ez azért van, mert kapcsolatba kerültem azzal.
Thich Nhat Hanh: Megbékélés - A belső gyermek meggyógyítása (Ursus Libris, 2018)