A gyakorlóközpontjainkban és szerzetesrendjeinkben mindig visszatérünk a légzésünkhöz és a jelen pillanathoz, valahányszor meghalljuk a harang hangját. Elhallgatunk, és abbahagyjuk, amit éppen csinálunk, ellazítjuk a testünket, elengedünk minden feszültséget, és követjük a légzésünket. A harang – legyen az a nagy templom harangja, az óra az étkezőben vagy a telefonunkon, a számítógépünkön beállított éber figyelem harangja – lehetővé teszi, hogy megálljunk, és mélyre tekintsünk. Gyakorolhatjuk a megállás művészetét, amikor nem teszünk mást, csak lélegzünk, és figyelünk a harangra. Két-három légvétel elég, hogy ráébredjünk arra, ami bennünk és körülöttünk zajlik. A harang segít meglátnunk, hogy mi magunk vagyunk a világ, mi vagyunk a kozmosz, nem létezik elkülönülés. Befogadjuk a határtalan teret és a végtelen időt, a pillanat örökkévalóvá lényegül, mi pedig már semmiben sem szenvedünk hiányt. Ebben a pillanatban ott van a múlt, a jelen és a jövő.
Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)