Buddha szerint már egyetlen percnyi elmélkedés a halálról is kifizetődő: ha tudjuk, mi a halál, sokkal több élet költözik belénk. Fiatal koromban így gondoltam: „Ifjú és élettel teli vagyok, miért kéne a halálon rágódnom?” Később azonban felfedeztem, hogy ha meditálunk a halálon, jobban értékeljük az életet, és megérinthetjük a létezésünk örömét.
Az állandó, halhatatlan lélek gondolatát sem a jó buddhisták, sem a jó tudósok nem fogadják el; minden mulandó, és szűntelenül más alakot ölt. Ám a másik véglet, miszerint teljességgel eltűnünk, amint elporlad a testünk, szintén téves nézet: ez a pusztulás gondolata. Sem az örökkévalóságba, sem a megsemmisülésbe vetett hit csapdájába nem szabad beleesnünk, ez utóbbi annyit tesz, hogy a halálunk után semmivé foszlunk.
Képzeljük el egy pillanatra, hogy felhők vagyunk. Ez meditációnak is beillik. A felhőt parányi jég- vagy vízkristályok alkotják. Olyan könnyűek vagyunk, hogy nem zuhanunk le, hanem az égen úszunk. A sok milliárdnyi kristály között kölcsönhatások, apró összeütközések zajlanak. Egy ponton jégesővé vagy esővé állnak össze, és elered a csapadék. Ám félúton meleg levegővel találkoznak, és ismét elpárolognak. Tehát felfelé tartunk, majd lezuhanunk, aztán megint felfelé vesszük az irányt. A felhőnkben szűntelenül lélekvándorlás, reinkarnáció és újjászületés zajlik. Felhőként nem kell esővé válnunk, hogy új életet kapjunk, az életünk minden pillanatban megújul. Azt hinnénk, hogy a felhő csak úszik az égen változatlanul, ez azonban nem igaz. Nagyon is aktív és energiával teli.
Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)