Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy már jól ismerjük és értjük a szeretteinket, de ez nem biztos, hogy tényleg így van. Ha nem értettük meg a saját szenvedésünket és észlelésünket, hogyan tudnánk megérteni egy másik ember szenvedését? Nem szabad biztosra vennünk, hogy mindent tudunk a másikról. Meg kell kérdeznünk: „Eléggé értem magamat? Tényleg értem a szenvedésemet és annak gyökereit?"
Ha némileg megértettük és megismertük a saját szenvedésünket, talán egy kicsit jobban kezdjük érteni a másikat, és könnyebben kommunikálunk vele. Amíg önmagunkat nem fogadjuk el – utálattal és haraggal fordulunk magunk felé –, addig hogyan is tudnánk szeretni valaki mást, és hogyan tudnánk ezt a szeretetet kifejezni felé?
Ha képesek vagyunk felismerni a szenvedést a másikban, és meglátjuk, hogyan jött létre ez a szenvedés, akkor megszületik az együttérzés. Ilyenkor már nem az a vágy hajt bennünket, hogy megbüntessük vagy hibáztassuk a másikat. Képesek vagyunk figyelmesen meghallgatni őt, amikor pedig megszólalunk, a beszédünkben ott az együttérzés és a megértés. Akivel beszélünk, az sokkal kényelmesebben érzi magát, mert a hangunk megértést és szeretetet sugároz.
Thich Nhat Hanh: A párbeszéd művészete – Út a megbékéléshez (Ursus Libris, 2020. Fordította: Máriás Petra.)