Sokunkat álmunkban vagy a képernyőről visszaköszönve kísért a félelem, hogy a bolygón apokaliptikus „véget” ér az élet. Befészkelhet a szívünkbe, az elménkbe és a testünkbe a gyász, a szorongás és a bánat, amely beárnyékolja a nappalokat, és zaklatottá teszi az éjszakákat. Ez napjaink szenvedése. Talán ismerünk olyanokat, akik azt kérdezik: „Hogy lehet elegendő, akármit is teszek az életem során?” Mások így nyilatkoznak: „Minden mindegy, úgyis meghalunk mind, csak pár milliárd év kérdése, és a Földet elnyeli a Nap, akkor miért ne élvezzük ki az életet?” A Gyémánt szútra elmélkedései rávilágítanak, hogy ezek a nézőpontok ugyanúgy az elkülönült én és az élettartam fogalmaiból táplálkoznak. A kölcsönös létezés belátása áttöri azt az elképzelést, hogy ami a Földdel történik a halálunk után, annak semmi köze hozzánk. Nem mondhatjuk többé, hogy csak akkor teszünk valamit érte, ha az „énünknek” van jövője itt. A kölcsönös létezés összeköt bennünket a Földdel.

Olyanok is vannak, akik cinikusan megrándítják a vállukat, és így fogalmaznak: „Amúgy is, mi az élet értelme?” Az ilyen kijelentések abból a feltételezésből táplálkoznak, hogy tudjuk, mi az „élet”, a probléma csupán a jelentésének megértésében rejlik. De vajon tényleg tudjuk, mi az élet? A Gyémánt szútrában olvasható belátások nyilvánvalóvá teszik, hogy az élet sokkal több annál, amit gondolunk róla. A gyakorlás segíthet meglátnunk, hogy minden egyes pillanatban a Föld jövőjében veszünk részt, és bármit is teszünk ma, az hozzájárul a bolygó egészségéhez és életteliségéhez.

(Mély Odaadás nővér, a kötet szerkesztője és a kommentárok szerzője)

Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)

Két hibás nézet is kering a szenvedésről. Az első az a gondolat, hogy amikor szenvedünk, akkor csak a szenvedés létezik, az egész élet a szenvedésről és a bajról szól. A második az a vélekedés, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha minden szenvedést megszűntetünk. Egyik sem igaz. Lehet sok minden, ami miatt nem vagyunk boldogok, ám ezzel egy időben a boldogság sok feltétele is adott. Például, ahhoz, hogy élvezzük az ülő meditációt, nem kell híján lennünk minden szenvedésnek. Mindannyiunkban ott van, de tudjuk, hogyan bánjunk vele.

Ne gondoljuk, hogy csak akkor lehetünk boldogok, amikor minden bajunktól megszabadultunk. Ez lehetetlen. Úgy vélhetjük, hogy ha buddhává válunk, nem kell többet gyakorolnunk, mert a buddha birtokában van a felébredésnek, a belátásnak, örömnek és a boldogságnak. De a felébredés, a belátás és a boldogság egytől egyig mulandó. Ha a buddha táplálni szeretné mindezeket, a szenvedést hasznára fordítva tovább kell folytatnia a gyakorlást, ahogyan a virágozni vágyó lótusznak is a tápláló iszapban kell gyökereznie. Ha tehát kapcsolatba kerülünk a szenvedésünkkel, elfogadjuk és átalakítjuk azt, az felébredést, belátást és együttérzést szül bennünk.

Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)

Képzeljük el, hogy az óceán egyik hulláma azt kérdezi magától: „Ki vagyok én?” Ha a hullám időt szán arra, hogy kapcsolatba kerüljön önmagával, megérti, hogy ő maga az óceán. Ő a hullám, ugyanakkor az óceán is ő. Nem csak egyetlen hullám, hanem ő maga az összes többi hullám is. Így megpillantja a kapcsolatot, a kölcsönös létezés természetét önmaga és a többi hullám között, és már nem tesz különbséget az én és a nem-én között. Nagyon fontos, hogy a hullám ráébred, van egy hullámteste, de van egy óceánteste is. Amikor felismeri az óceántestét, megszabadul minden félelemtől és megkülönböztetéstől.

A kereszténységben az „Istenbe vetett hitről” beszélünk. Amikor a hullám bízik az óceánban, békére lel. Amikor hiszünk a kozmikus testünkben, megbékélünk. Ha pedig gyakoroljuk a sétáló meditációt, minden egyes lépés segíthet megérintenünk ezt a kozmikus testet, az óceántestet, amely halhatatlanná tesz bennünket. Már nem félünk a haláltól. Ám a legtöbben túl elfoglaltak vagyunk, nincsen időnk arra, hogy lélegezzünk és sétáljunk, hogy kapcsolatba kerüljünk a kozmikus testünkkel, a nem-születésben és nem-halálban lakozó valódi természetünkkel.

Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)

Szanszkritül az ösvény mārga. Ez nem egy kitaposott, kikövezett út, inkább egy sziklás, hegynek felfelé vezető, kanyargó ösvény. Napjainkban annyira homályos és bizonytalan minden, hogy nehéz haladással kecsegtető utat találnunk. Hogyan higgyünk a szemünknek? Merre induljunk?

Ahogyan felfedezhetjük ebben a könyvben, Thay nem eszközként, hanem ösvényként írja le az éber figyelmet. Nem valaminek az elérését szolgáló eszköz – még akkor sem, ha ellazulást, összpontosítást, békét vagy felébredést hoz. Nem célt szolgáló eszköz, amellyel fokozhatjuk a termelést, növelhetjük a vagyont vagy több sikert érhetünk el. A valódi éber figyelmet gyakorolva az úton megtett minden egyes lépésben célba érünk. Ez a cél az együttérzés, a szabadság, a felébredés, a béke és a félelem-mentesség. A valódi éber figyelem elválaszthatatlan az etikától. Ha ebből valódi belátás fakad bennünk, az megváltoztatja a világlátásunkat, és ahogyan élni akarunk.

(Mély Odaadás nővér, a kötet szerkesztője és a kommentárok szerzője)

Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)

Miután elérte a megvilágosodást, Buddha első dolga az volt, hogy megkeresse a barátait, és létrehozza az első szanghát, az első gyakorló közösséget. Nekünk is ugyanezt kell tennünk. Ahol élünk, ott kell megteremtenünk a béke és együttlét szigetét. A szangha menedéket jelent, a béke szigete. Ez a közösség ellenáll az erőszaknak, a gyűlöletnek és a kétségbeesésnek. Mindannyiunknak szüksége van egy ilyen helyre.

A „szangha” szó jelentése közösség. A politikai párt is a szangha egy fajtája, a család, a cég, a kórház és az iskola is lehet szangha. Amikor ezt a szót használjuk, a harmóniában élő közösséget értjük alatta, ahol ott van a tudatosság, az összpontosítás és a belátás, az összetartozás és az öröm. Nem folyik benne harc a hatalomért, nincsen benne megosztottság. Az ilyen közösség szanghának tekinthető. Bármennyire elszántak vagyunk, az álmaink megvalósításához szükségünk van egy szanghára, egy közösségre.

Thich Nhat Hanh: A zen és a bolygó megmentésének művészete (Ursus Libris, 2022. Fordította: Máriás Petra.)