Mindannyiunknak fel kell tennünk a kérdést magunkban: vajon lehetségesnek tartjuk a jövőt? Ha őszinte igennel tudunk válaszolni, akkor van még remény. Ám akkor ennek a reménynek megfelelően kell élnünk. A gyermekeink jelentik a mi életünk folytatását. Ha megnézzük őket, magunkat látjuk viszont. Ők visznek bennünket a jövőbe. Nekem nincs saját testemből fakadt gyermekem, lelki gyermekem azonban annál több: szerzetesek, apácák, és sok laikus – a tanítványaim. Én azt gyakorlom, hogy mindennap a tőlem telhető legjobbat adjam át nekik: a helyes gondolkodást, a helyes beszédet és a helyes cselekvést. A helyes gondolkodás együttérzéssel, odaadással és elfogadással jár. A helyes beszédnek van ereje megbocsátani, szeretetet és reményt ébreszteni. A helyes cselekvés óvni és segíteni tud, mert ezeket a tetteket a jóság és az együttérzés váltja ki. Mindannak, amit teszek, mondok, és gondolok, a mindennapi életemből kell fakadnia, és ez az, amit a lelki gyermekeimnek továbbadok. Az életem az üzenetem. Ha tehát reménykedem, ha képes vagyok úgy élni, hogy lehetővé váljék a jövő, akkor a tanítványaim is képesek lesznek ezt továbbvinni. Ezért kell mindannyiunknak feltennünk a kérdést, hogy képesek vagyunk-e így élni, s ezt a gyermekeinknek továbbadni. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy minden kulturális határon túl, valamennyien ugyanabban a jövőben osztozunk. „Közös-ség” vagyunk, tehát a lényünk minden máséval összeforrt. A boldogságunkat nem építhetjük a többi ember, etnikum, nemzetiség, állat vagy kőzet szenvedésére. A boldogság nem személyes ügy
Thich Nhat Hanh: Vegyen körül a szeretet (Bioenergetic Kft., 2008)