Miközben szerelmeddel mélyen...

Miközben szerelmeddel mélyen egymás szemébe néztek, felvetődik-e benned valaha a kérdés: „Ki vagy te, kedvesem?” Bármelyikőtök is próbálna meg válaszolni, egyikőtök sem elégedhetne meg holmi szokványos válasszal. „Kedvesem, ki vagy te, aki eljöttél hozzám, hogy magadra vedd a szenvedésemet, mint a sajátodét, és úgy osztozz boldogságomban, mintha a sajátodé volna, úgy vedd magadra életemet és halálomat, mint a sajátodét? Ki vagy te, akinek »énje« az enyémmé vált? Kedvesem, miért nem harmatcsepp, pillangó, madár vagy fenyőfa alakját öltötted magadra?” Azonban nem elégedhetsz meg a szép költői képekkel. Tovább kell kérdezned. Újra és újra fel kell tenned ezeket a kérdéseket egész elméddel és szíveddel, és egész lényeddel kell keresned rájuk a választ. Sőt, egyszer ugyanígy kérdőre kell vonnod azt is, akit legjobban gyűlölsz: „Ki vagy te, aki ennyi szenvedést okozol nekem, ennyi gyűlöletet és haragot vagy képes kiváltani belőlem? Láncszem az okok és következmények láncolatában, utamon előrehajtó tűz?” Vagy, ami ugyanaz, csak más megfogalmazásban: „Tán csak nem önmagam vagy?” Bele kell bújnod a gyűlölt ellenség bőrébe. Eggyé kell válnod vele: a gondjai a te gondjaid, a szenvedése a te szenvedésed, az örömei a te örömeid. Az a személy és tenmagad nem lehettek „kettő”. „Éned” nem különbözhet az ő „énjétől”. Te vagy az az ember, ugyanúgy, ahogyan egy vagy szerelmeddel, vagy ahogy önmagadtól sem különbözöl.

Thich Nhat Hanh: Szívem, a Nap (http://ursuslibris.hu/szivem-a-nap/)