Mi teszi a természet hangját olyan lenyűgözővé? A hold és az erdő hívása ellenállhatatlan volt. Az esős évszak viharai szintén megszólítottak. A vihar már kisgyerekként elvarázsolt. A mennydörgés, az alacsonyra süllyedt fekete felhők, a falunk cseréptetőin koppanó első, súlyos esőcsöppek. A zsalugátereket csapkodó széllökések. Amint megláttam és meghallottam e jeleket egy másik világba kerültem. Mindez egy fönséges szimfónia nyitánya volt. Amint olyan hangerővel dörrent az ég, amelytől úgy tűnt beomlik a föld: az eső vízesésként zúdult alá. Hogy maradhattam volna nyugton ilyen pillanatokban? Az ablakhoz rohantam, elrántottam a függönyt és arcomat az üveghez tapasztottam. A bételpálmafák hajladoztak, a föld és az ég morgott és nyüszített. A világmindenség görcsbe rándult. Hatalmas levelek dühödten csapkodták az ablakot. Az eső ömlött és bugyogva rohant az árokba. A madarak a széllel birkóztak, amely az eső ezüst függönyét rángatta. A vihar szimfóniája közben a világmindenség szívéből jövő hívó szót hallottam. Magam akartam pálmafává válni vagy faágként hajladozni a szélben. Madárként szárnyam erejét szerettem volna kipróbálni a széllel szemben. A szabadba akartam rohanni, hogy kiabáljak, táncoljak, forogjak, nevessek és sírjak az esőben. Ám nem mertem megtenni. Attól tartottam, hogy anyám összeszid. Ehelyett teljes erőmből énekeltem. Bármilyen hangosan énekeltem, hangomat képtelenség volt meghallani az üvöltő és dühöngő viharban. Ahogy énekeltem, szemem továbbra is az ablakon túl játszódó drámára szegeztem. Lelkemet magába olvasztotta a fönséges vihar. Eggyé váltam a vihar hatalmas erejű zenéjével, s csodálatosan éreztem magam! Egyik dalt követte a másik. Mikor a vihar végül elcsöndesedett—úgy tűnt, mindig váratlanul—abbahagytam az éneklést. Testem felhevültségsége elnyugodott, ám éreztem: pár könnycsepp még billeg a szempillámon.

Ma is válaszolok a világmindenség hívó szavára, bár másként. A szólítás ugyan olyan tiszta és lenyűgöző, mint sok évvel ezelőtt. Amikor meghallom, megállok és egész testemmel, létezésem összes atomjával, minden véredényemmel, mirigyemmel, idegszálammal áhitattal és szenvedéllyel hallgatom. Képzelj el valakit, akinek anyja tíz éve halott. Váratlanul azt hallja, hogy őt szólítja. Így érzek, amikor az ég és a föld hívó szavát hallom.

Thich Nhat Hanh (1999). Fragrant Palm Leaves – Journals 1962–1966. Riverhead Books, New York. 29–31

Mikor a harag feltámad bennünk, kedvet kaphatunk a sétáló meditáció gyakorlására. A friss levegő, a zöld fák és a növények sokat segíthetnek. Így gyakorolhatunk:

  Belélegzek és tudom, hogy a harag itt van.
  Kilélegzek és tudom, hogy a harag én vagyok.
  Belélegzek és tudom, hogy a harag kellemetlen.
  Kilélegzek és tudom, hogy ez az érzés elmúlik.
  Belélegzek és lecsöndesedek.
  Kilélegzek és elég erős vagyok, hogy gondját viseljem a haragnak.

Azért, hogy enyhítsük a harag keltette kellemetlen érzést, teljes szívünkkel és tudatunkkal a sétáló meditációra összpontosítunk, légzésünket és lépéseinket összehangoljuk, s minden figyelmünket a talpunk és a föld közötti kapcsolatra irányítjuk. Ahogy lépünk a verset ismételjük, s addig várunk, amíg elég nyugodtak vagyunk ahhoz, hogy közvetlenül a haragra tekintsünk. Addig is élvezzük a lélegzetvételünket, sétánkat és a csodás környezetet. Egy idő után haragunk elnyugszik és erősebbnek érezzük magunkat. Akkor közvetlenül szemügyre vehetjük a haragot és megkísérelhetjük megérteni.

Thich Nhat Hanh (1995) Peace is every step. Rider. London.

Tudatában lévén annak, hogy a szavak boldogságot és szenvedést egyaránt okozhatnak, elköteleződünk amellett, hogy megtanulunk igazat mondani, kedves és építő módon beszélni. Csak olyan szavakat használunk, melyek örömet, bizalmat és reményt ébresztenek, összhangot és békét teremtenek bennünk és mások között egyaránt. Olyan módon beszélünk és hallgatunk, amely segít nekünk és másoknak a szenvedés átalakításában és a nehéz helyzetekből kivezető út meglátásában. Eltökéltek vagyunk, hogy nem állítunk valótlanságot személyes érdektől vezérelve vagy azért, hogy jó benyomást tegyünk az emberekre, és nem ejtünk ki olyan szavakat, melyek nézeteltérést vagy viszályt szíthatnak. Megóvjuk a Szanghánk örömét és harmóniáját azáltal, hogy nem beszélünk más hibáiról a távollétében, és mindig feltesszük magunknak a kérdést, vajon helyesek-e észleléseink. Csak azzal a szándékkal beszélünk, hogy megértsük az adott helyzetet, és segítsük az átalakítását. Nem terjesztünk pletykákat, és nem bírálunk vagy ítélünk el olyan dolgokat, melyekben nem vagyunk biztosak. Minden érőnkkel azon leszünk, hogy szót emeljünk az igazságtalanság ellen, még akkor is, amikor ez a saját biztonságunkat veszélyezteti.

Az átdolgozott tizennégy éber figyelem gyakorlat 9. gyakorlata. A tizennégy éber figyelem gyakorlat a Kölcsönös Létezés Rendjének esszenciája – az utunkat mutató fáklyafény, a bennünket szállító csónak, a minket vezető tanító. (Ezt a változatot Thẩy a nagy beavatási szertartáson használta 2012 februárjában Plum Village-ben.)

A nyugati orvoslás túl nagy hangsúlyt fektet a sebészetre. Az orvos el kívánja távolítani a haszontalan dolgokat. Ha testünkben valami szokatlan találnak, túl gyakran sebészi beavatkozást javasolnak. Úgy tűnik ez igaz a pszichoterápiára is. A terapeuta abban segédkezik, hogy szabaduljunk meg attól, amire nincs szükségünk és csak azt tartsuk meg, amire van. Ám könnyen előfordulhat, hogy nem sok minden marad. Ha eldobunk magunktól mindent, amit nem akarunk megtartani, akkor könnyen önmagunk nagyrészétől szabadulunk meg.

Ahelyett, hogy úgy tennénk, mintha önnön részeinktől megszabadulhatnánk: elsajátíthatjuk az átalakítás művészetét. Így például haragunkat valami üdvösebbre, mint a megértés, változtathatjuk. Nincs szükségünk sebészi beavatkozásra, hogy kivágjuk magunkból a haragot. Ha haragszunk a bennünk élő haragra: két harag él bennünk egyidőben. Elég, ha szeretettel és figyelmesen tekintünk rá. Ha így bánunk haragunkkal, anélkül, hogy elmenekülnénk előle: magától átalakul. Ez a béketeremtés. Ha békében élünk önmagunkkal, akkor megbékélhetünk a haragunkkal. Hasonlóan bánhatunk a depresszióval, aggodalommal, félelemmel avagy a kellemetlen érzésekkel is.

Thich Nhat Hanh: Peace is every step. Rider, 1995.