Szerintem a mosogatás csak akkor idéz...

Szerintem a mosogatás csak akkor idéz kellemetlen képzeteket, ha az ember nem csinálja. Többnyire inkább halogatjuk, és ha egy mód van rá, másra hárítjuk ezt az „alantas” műveletet. Ritkán szánjuk rá magunkat önként és szívesen. Pedig, ha egyszer ott állunk a mosogató előtt feltűrt ingujjban, könyékig mosogatólében, akkor már nem is olyan borzasztó. Jómagam szeretek elbíbelődni minden tányérral, érezni a vizet, a tányér felületét, odafigyelni minden mozdulatra. Tudom, hogy ha minél hamarabb túl akarok lenni az egészen, hogy végre leülhessek teázni, akkor nyűggé válik a dolog, minden percét nyögöm és utálom. Kár lenne ezt az időt ilyen kínos lázongásban, elégedetlenségben eltölteni, hiszen önmagában minden perc, életünk minden pillanata csoda. Maguk a tányérok és a tény, hogy itt vagyok és mosogatom őket, csoda! Minden elmosott csésze, minden kitalált vers, minden megkondított harang egyformán csoda, mind pont ugyanolyan értékes. Egyszer, amint épp egy bögrét mosogattam, hirtelen megéreztem, hogy mozdulataim éppolyan lágyak és ünnepélyesek, mintha az újszülött Buddhát füröszteném. Ha a Buddha ezt olvasná, biztosan örülne neki, egyáltalán nem sértené, hogy egy bögréhez hasonlítottam.

Thich Nhat Hanh: Szívem, a Nap (http://ursuslibris.hu/szivem-a-nap/)