Lehet, hogy apánk a tulajdonának tekintett bennünket, mint egy házat, egy köteg pénzt vagy egy kocsit. Ha apánk ilyen volt, talán úgy gondolta, bármit megtehet velünk csak azért, mert a gyerekei vagyunk. Nem személyként, emberi lényként gondolt ránk, akinek joga van gondolkodni, cselekedni és követni mindazt, amit szépnek, jónak és igaznak hisz. Csak azt akarta, hogy az általa kitűzött utat kövessük. Miért ilyenek egyes apák? Vannak másfajta apák is, akik képesek sok tisztelettel bánni a gyermekükkel, mint szabad élőlénnyel.
Apánk talán azért bánt rosszul velünk, mert nem volt szerencséje. Nem tanulta meg az iskolában és a környezetétől, hogyan érezze és fejezze ki a szeretetet és a megértést. Ha őt hibáztatjuk, ha meg akarjuk büntetni, attól csak még többet fog szenvedni. Így nem tudunk segíteni neki. Ám ha megértjük, hogy nem volt szerencséje, az apánk felé irányuló haragunk szertefoszlik. Apánknak a szeretetünkre, nem pedig a büntetésünkre van szüksége.
Persze fontos a saját biztonságunk, hogy ne legyünk apánk közelében, ha fizikailag és érzelmileg romboló hatással van ránk. De ha elmenekülünk előle, az csak fokozza mindkettőnk szenvedését. Ha nem gyakoroljuk a tudatosságot a szüleinkkel kapcsolatban, akkor pokollá tesszük egymás életét.
Thich Nhat Hanh: Megbékélés - A belső gyermek meggyógyítása (Ursus Libris, 2018)
